Démonlélek
Írta: Mara L' Larasym
Démonok csatája " Második rész "
'' 1 ''
Már kezdett alkonyodni mikor a kis csapat megérkezett Massy városába. Éppen kapuzárás előtt, még épp időben. Beérkezés után az irányt egyenest a város egyetlen fogadója irányába vették. Nem volt nagy település, de a szerepe annál nagyobb volt. Már csak Massy állt az utazók, kalandozók, karavánok és öngyilkos jelöltek között, kik úgy határoztak, hogy egyenest átvágnak a Sheralon, a megkerülés helyett. Igaz az út így hónapokkal rövidebb, ha északra szeretnének jutni, viszont sokkalta veszélyesebb is. Félelmetes teremtmények élnek a hegyen. Bolond, aki oda merészkedik és ezt több tábla is jelzi az út mentén a hegy lábáig. Csapatunk viszont a hegy felöl érkezett, tiszta, ép ruhában, sérülések nélkül. Ez épp elég a helyieknek, hogy messziről elkerüljék Őket.
Amint beléptek a fogadóba, több szempár is rájuk szegeződött. Talán egy pillanatra még a bárd is abbahagyta az éneklést, de hamar folytatta. Ritkán toppan be ide együtt egy Ember egy Elf és egy Törpe. Az Ember vagy lovag, vagy valami katona féle. Díszes teljes páncélzata, másfél-kezes kardja és nagy pajzsa a hátán, legalábbis erre utalt. A Törpe fél-vértben és csataszoknyában volt. Vértezete kevésbé kifinomult díszítésű, mint az emberé, de kétkezes harci kalapácsának apró részletes faragása, jócskán ellensúlyozta ezt. Az Elf csak egy könnyű vértet viselt, apró levélszerű mintázatokkal, hátán egy mindennapinak nem mondható íjat hordott. Tán az itteniek még sosem láttak még csak hasonlót sem. Két oldalán pedig egy-egy díszes, hosszú pengés tőrt viselt. A betoppanásukkal keltett hatásszünet, tán csak pár másodpercig tartott, de ez alatt magukon érezték a helyiek pásztázó, kíváncsi tekintetrohamát. Az egyik sarokból hangot halottak.
- Erre uraim. - a sarokban egy férfi ült, egyszerű öltözetben. Előtte egy tál gőzölgő leves és egy pohár ital volt. Az asztal körül lévő három üres székre mutatott.
A három férfi odasétált az asztalhoz és leültek az üres székekre.
- Olsom, ha nem tévedek? - Kérdezte a páncélos Ember.
- Így van! - válaszolta a férfi. - És ha nem tévedek Önök pedig Morgurin a kóbor Exlovag, Taratuff a hitevesztett Törpe vezér, és Lassyr, a vándorló Sirenari Elf. - Mindhárman bólintottak. - Uraim, Önök ennél sokkal többet nem fognak megtudni rólam, ami a lényeg, hogy Én leszek az összekötőjük, amíg a küldetésük tart. Nekem is elég, ha csak ennyit tudok magukról. Nem szeretném túl személyesre venni a dolgot. Ez remélem Önöknek is megfelel.
- Részünkről is teljesen rendben van így. - válaszolta Morgurin.
- Ennek örülök, és most térjünk át az üzletre. Megtalálták? -Nézett a csapatra kérdően.
- Nem volt könnyű, de meglett! Még szerencse, hogy Arras nem bízott a tolvajban. A pipáserszényen elhelyezett rúnának köszönhetően, hamar meglett. Viszont abban tévedett, hogy a tolvaj akarta meglovasítani a zsákmányt. - felelte a lovag.
- Örülök, hogy ezt hallom, akkor hát mi volt a gond?
- Egy barlangban találtunk rá, fejjel lefelé lógott a plafonról. Két halott ork volt még ott.
- Megmérgezte Őket! - vágott közbe Taratuff.
- De majdnem Ő is ráfaragott. - Tette hozzá Lassyr, kicsit gúnyosan.
- Befejezném, ha megengeditek. - Nézett két társára Morgurin, majd eleresztett egy mosolyt. - Nem semmi a fickó az biztos. Megmérgezte az orkokat, úgy vélem elég rafinált módon, na de mindegy is. A lényeg, hogy ott volt a rúnakő is a sarokban, egy szikla alatt. Tán nem is sejtette, hogy milyen közel járt.
- Értem, na és mit kezdtetek a tolvajjal?
- Nem kaptunk rá utasítást, hogy mit tegyünk, ilyen helyzetben, ezért hát magunkkal hoztuk. Jelenleg is az ispotályban ápolják.
- Ez egy remek hír, köszönöm. Még szükségünk lehet a szolgálataira. a későbbiekben. Az Önök munkája, viszont még csak most kezdődik. - majd kitett az asztalra három erszényt és egy papirost. - Itt a fizetségük első rész és a küldetésük második szakasza, A papiroson minden le van írva, amire szükségük lehet, de kérem, csak azután olvassák el, miután, Én már távoztam. - kezet rázott mindhármukkal, sok sikert kívánt, még egy utolsót kortyolt az italába és szép lassan kisétált az ajtón
- Nem kapkodta el! - Motyogta a Törp.
- Olvashatod! - Nézett a lovagra Lassyr
- Rendben!
" Kedves Uraim, ha ezt a levelet olvassák, az azt jelenti, hogy sikeresen megtalálták a tolvajt, a rúnakővel. Ha a tolvaj már halott, ez van. Ha még él, ez esetben, útjaik még a későbbiekben összefuthatnak. Az Önök küldetése viszont mos a második szakaszba lépett. Utazzanak el Aurőra városába és keressék meg Xelot. Ő a helyi varázsló és a városvezetés egyik kiemelkedő tagja. A város központjában fogják megtalálni, a Mágia-rend intézményében. Ő fogja részletezni a feladatukat. Sok sikert uraim! Aláírás, Arras"
- Kezd már kicsit elegem lenni ebből a sok ide-oda utazásból! Mikor lesz már végre valami harc, összecsapás, vagy efféle. - Duzzogott Taratuff
- Akkor a tolvajt itt hagyjuk, vagy visszük magunkkal? - Kérdezte Lassyr.
- Az útjaik még összefuthatnak rész, Nekem arra utalt, hogy Nekünk most nincs vele dolgunk. Így hát marad. Majd Olsom. kezd vele, amit akar. Felelt Morgurin. - Itt töltjük az éjszakát és reggel útnak indulunk.
Három szörnyen unalmas és harcmentes hete, hogy elindultak Massy városából, és tán még egyszer ennyi, míg elérik Aurórát.
- Nézzétek! - kiáltott fel Taratuff. - Azt a karavánt ott nem éppen útonállók támadják? - és azzal a lendülettel neki is iramodott.
- Harcéhes bolond! - szolt utána a lovag, majd az Elf felé fordult. Az csak biccentett és elővette íját. Morgurin pedig a Törpe után iramodott. Nem is tudja mikor látta Taratuffot, ilyen sebesen szaladni, nagyon ki lehetett már éhezve a harcra. A haramiák, úgy húszan lehettek, ez jó esély csapatunknak, bár még így sem nagy kihívás. A haramiák mikor meglátták a két feléjük rohanó alakot, szájukon egy csalfa mosollyal, úgy gondolták, nesze hát, újabb zsákmány. Négyen indultak meg velük szembe, amiből ketten már a földre is rogytak egy-egy nyílvesszővel a homlokukban. A másik kettő sem volt már olyan biztos magában, de tenni már nem tudtak semmit. Taratuff meglendítette harci kalapácsát, melyen kékes rúnák izzottak fel. A férfi, akit egyenest gyomron sújtott vele, reccsenő hangok hangokat hallatva, melyek feltehetően a bordái adtak, egyenest a kocsik közé repült, majd tizenöt méternyire. Ezzel felhívva a többiek figyelmét, hogy gond van. A haramiák azonnal abba az irányba fordultak és felkészültek a támadásra. Látták a feléjük rohanó Törpét, kezében egy kéken izzó pöröllyel. Egy lovagot, aki éppen három részre vágja tárukat egy hatalmas vörösen izzó karddal, szinte csak egy suhintással, és köztük eltekintve, még a hét halott társukon, egy Elfet, kezében egy zöldes fényben ragyogó íjjal. Mire felfogták, hogy mit is látnak, a Törpe megérkezett közéjük. Egy suhintással, hármat küldött a földre. Két másikat az Elf terített le egyetlen lövéssel. Egyet Morgurin öklelt fel pajzséval, két másikat pedig kardjával tett ártalmatlanná. A többi megmaradt haramia a fegyvereiket eldobva rohant ez életéért, hátra sem nézve. A fegyverek eldobása mentette meg az életüket. Morgurinék, sosem ártanának egy fegyvertelennek, legyen az bármiféle is.
- Ez szerintem ment volna a rúnák aktiválása nélkül is, nemde!? - kérdezte Lassyr, majd kérdően nézett társaira.
- Hát persze, de így tuti a gatyájukba csináltak mikor megláttak minket. - Nevetett fel Taratuff. - Meg, amúgy is, olyan rég volt már lehetőség, hogy használjuk Őket. Hát, még ha a többit is aktiváltuk volna, de ezek a kis férgek nem voltak érdemesek rá, hogy teljes erőmben láthassanak.
- Nyugodj meg Taratuff!- Szólalt fel a lovag. - Ha a megérzésem nem csal, ebben a megbízatásban, jócskán lesz lehetőséged a harcra. Most viszont talán nézzünk körül, vannak-e túlélők.
Sajnos, úgy tapasztalták, hogy mire ideértek, a haramiák végeztek a karaván teljes kíséretével. A vérrontást, a lemészárolt embereket látva, Taratuff tombolni kezdett. Pörölyéve a földet kezdte el verni, egyre mélyebb és mélyebb krátert hagyva minden csapása nyomán.
- Miért? Miért nem kaptuk el mindet. Megérdemelték volna a halált!
A többiek nagyon jól tudták már, hogy jobb, ha nem szolnak hozzá, nem próbálják leállítani, csak várnak, míg elszáll a harag. Egyszer csak aprócska neszre lettek figyelmesek az egyik kocsi irányából. Lassyr odasietett nesztelen léptein és keresni kezdte a forrást. Míg végül észrevette, hogy az egyik holttest alatt, egy élő személy is bujkál. Amint közelebb lépet, egy vékony női hang kiáltott fel.
- Kérem, könyörgöm, ne öljenek meg. - egy fiatal lányka volt ott és nyílván rémült, sokkos állapotban. - Kérem, könyörgöm, ne! - ismételte újra és újra.
Ne fél, ne félj. - nyugtatgatta Lassyr - Nem akarunk bántani, most már biztonságban vagy, nem kell félni.
A többiek nem mentek oda, nem akarták megrémíteni a lányt, talán az Elf higgadt és nyugodt természete és szavai, a lányt is megnyugtatják. Beletelt egy kis időbe, de végül sikerült. Szép lassan elszállt a rettegés és előmerészkedett. A leány fején egy kisebb sérülés volt, tán esés közben szerezhette. Nem komoly, de az Elf, inkább bekötözte.
- Mi történt itt? - kérdezte a Törpe, még inkább kicsit távolabbról
- Nem is tudom pontosan, éppen aludtam. Kiabálásra ébredtem, hogy megtámadtak meg ilyesmi. Hírtelen nem is tudtam mit tegyek. - mondta, egyre jobban zihálva.
- Csak nyugodj meg, már nincs veszély, velünk biztonságban vagy. - nyugtatgatta a lovag. - Csak szép lassan, nyugodtan mond tovább.
- Én... Én, nem is tudom. Csak felébredtem, hallottam a kiáltozást, és menekülni kezdtem. A lábam valamiben elakadhatott, mert kiestem a kocsiból és bevertem a fejemet. Az utolsó, amire emlékszem, hogy a kocsis teste rám zuhan... utána meg már csak a hangotokra.
- Oltári nagy mákod volt. - szólt közbe a Törpe. - A kocsis mentette meg az életed!
- Taratuff, Lassyr! Ássatok, kérlek egy gödröt a halottaknak, majd hordjátok bele a karaván kísérőit. Elhamvasszuk Őket! Nem túl sok, de méltó befejezés. Majd ássatok még egyet a haramiáknak is, de Őket csak dobáljátok be és ennyi. A többit a vadakra bízzuk. Ők nem érdemelnek ennél szebb véget.
- Na és Te mit csinálsz ez idő alatt? - kérdezte Taratuff.
- Ez idő alatt, Én átnézem a kocsikat, hogy van-e valami használható. Az egyik kocsi még egész jó állapotban van, azzal megyünk majd tovább. Az éjszakát viszont itt töltjük, így hát a táborhely lesz az Én dolgom. - felelte Morgorien. - Hé, Te leány! A családod is itt van köztük? - Kérdezte halk szavakkal.
- Nincs! Épp hozzájuk mentem, csak találtam ezt a karaván, ami éppen arrafelé ment, és hát...
- Mi a neved? - vágott közbe a lovag.
- A nevem? Siren! Sirennek hívnak!
- Az Én nevem Morgurin! A Törpét Taratuffnak, az elfet pedig Lassyrnek hívják. Mivel nincs túl sok lehetőséged, javaslom, tarts velünk. Mi Aurórába megyünk. Siren, Te hova igyekszel?
A lány, felemelte a fejét, szeme felcsillant, tán még egy mosoly is megbújt a száján.
- Aurórába, oda igyekszem. - Felelte lelkesen.
- Jól van! Ha velünk tartasz, ígérem, meg is fogsz érkezni. Most pedig javaslom, szedj össze pár holmit, amire szükséged lehet az úton, és pihenj le ott a kocsin. Reggel korán indulunk.
Az este szerencsére nyugodtan tel. A máglya fény messze bevilágította a tájat és távol tartotta az éjszaka vadjait. Mindenki épp egyformán fáradt és kipihent, az éjszakai őrség egyenlően volt elosztva hármuk között. Reggel az első teendő, táborbontás után, a maradék pislákoló parázs eloltása. Hisz nem szeretnék, ha emiatt tűz ütne ki az erdőben. Két lovat befogtak a szekér elé, a harmadikon pedig Lassyr előre lovagolt, hogy felderítse a terepet és csak a pihenőkre tért vissza a csapathoz. Az elkövetkező három hét teljesen eseménytelenül telt. Az egész út, hasonló szisztéma szerint ment. Az Elf, felderített, a lovag hajtotta a kocsit, a Törpe a tábor biztonságáért felet, Siren pedig finomabbnál finomabb ételeket készített számukra. A pihenők alatt sokat meséltek Sirennek magukról, kalandjaikról, dicsekedtek hőstetteikről, csak, hogy tereljék gondolatait a szerencsétlenségről és tartsák benne a lelket.
Alkonyatra elérték Auróra határait. Itt már békésebb táj várta Őket. Mérföldeken keresztül, megmunkált földek között haladtak, végig a malmok és silók sorai között. A földmunkások, fáradtan, meggörnyedten sétáltak az úton a város irányába. Egész nap a földeken dolgoztak. Ők is sietnek haza családjukhoz, hogy együtt legyenek, kipihenjék a nap fáradalmait, s majd holnap kezdjék újra az egészet. Hőseink egy pillanatra elképzelték, hogy de jó is lehetne egy ilyen nyugodt élet. Család, ház, kutya meg valami napi munka, de nagyon gyorsan tovább is hessegették ezen ábrándot. Nem is Ők lennének már azok. Ők nem földmunkások, napszámosok. Ők kalandozók, ez az Ő világuk, ezt szeretik és büszkék is rá. Délcegen kihúzták magukat és ily pompában haladtak egészen a kapuig.
- Megállni! - szólalt meg egy hang váratlanul.
Egy férfi lép ki a kapu mellől és a kocsi mellé sétált. Katonai egyenruhát viselt a város címerével. Egy napot ábrázolt, melybe egy kasza hasít jobb oldalról. Ez a folyamatos földmunkákra, termesztésre utalt. Tudandó, hogy Auróra Dél legnagyobb mezőgazdasági ellátója. Délen a liszt készlet hatvan százalékát Auróra szállítja.
- Kik Önök és milyen céllal érkeztek a városba? - kérdezte.
- Xelo vendégei vagyunk és már vár minket. - Felelte határozottan Morgurin. - Ha gondolja, nyugodtan járjon utána.
- Erre igazán semmi szükség, kérem, jöjjenek be. Auróra szíves vendéglátójuk! - felelte, majd meghajolt, és utat engedett a kocsinak.
- Mi a szösz! - dörmögte halkan Taratuff a szakálla alatt.
- Nekem úgy tűnik, hogy már vártak minket - reagálta rá Lassyr.
Morgurin szót sem ejtett, csak a városközpont irányába hajtotta a szekeret. Csak nem lehet nehéz megtalálni ott egy iskolát. - gondolta magában. Elérve a főteret, Siren lepattant a kocsiról és elindult egy kis utca irányába.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentettek, sosem tudom majd eléggé meghálálni, amit értem tettek. - szólt vissza a válla fölött.
- Igazán nincs mit, vigyázz magadra. -válaszolta a lovag.
- Ja és az iskola, ott van szemben, az a magas épület azokkal az oszlopokkal. - kiáltott még vissza, mielőtt befordult volna a sarkon.
- Jól van hát, megérkeztünk. - mondta Morgurin, a többiekre nézve. Majd elindultak a bejárat felé.
'' 2 ''
A fogadó egy kellemes hangulatú kis hely volt Auróra szívében. Kétszintes, galériás épület. Ivó és étkező az alsó szinten, a szobák pedig az emeleten helyezkednek el. Szép és praktikus elrendezésben. Az étkező részben hat különálló box különül el, valószínűleg azon vendégeknek, akik csak valóban egy finom ételre ugranak be. Az ivót, a bárpult és a terem közepén elhelyezett székek és asztalok biztosítják. A falakat trófeák, képek díszítik, a padlót szőnyegek és helyenként egy-egy szobor is látható. Ez mind együtt véve, egy elég előkelő jellemet tulajdonít a helynek.
Olsom épp a vacsoráját fogyassza az egyik kis boxban, mikor egy fiatal lány huppan le vele szemben.
- Jó étvágyat, apa!
- Köszönöm Siren. Örömmel látom, hogy megérkeztél Ez azt jelenti, hogy sikerült a terved?
- Igen apa, tökéletesen sikerült, nem jöttek rá semmire.
- Na és mit sikerült megtudnod róluk? Képesek lehetnek, hogy végigvigyék a küldetést?
- Ha Ők nem, akkor senki. Láttam, hogy mennyire erősek, és úgy sejtem, hogy még több is van bennük. Egy jól összeszokott csapat. Persze Ők sem mindenben értenek egyet, de konfliktusok nélkül képesek megoldani a dolgaikat. Egyedül talán a Törpével lehet egy kis gond. Imádja a harcot és a vérrontást, tán már kívánja is. Nekem úgy tűnik, hogy gondolkodás nélkül veti bele magát a harcba, de persze Ő biztos tisztában van saját erejével.
- Értem, ez talán még jól is jöhet, ha rosszra fordulnak a dolgok. -majd két- három falat után, újra Sirenre nézett.
- Négy megvan, már csak kettő van vissza, és megvan a csapat!
Siren elmosolyodott, majd intett a pincérnek, hogy Ő is rendelje.
'' 3 ''
Morgurin lépett be elsőként az iskolába. Odabent egy hatalmas és teljesen üres csarnok fogadta. Kopár falak, üres könyvespolcok, kopár padló, csak a világosabb foltok jelezték, hogy a falon valaha képek is voltak. Lassyr és Taratuff is meglepetten lépett a terembe. Iskola révén kicsit nagyobb nyüzsgésre számítottak. Az egyik sarokban egy kivilágítatlan lépcsőt pillantottak meg, melynek a tetején egy emberi alak látszott egy pillanatra. Morgurin sietve felszaladt a lépcsőn, de már nem talált ott senkit, csak egy sötét folyosót, ami lentről nem látszott.
- Erre gyertek, itt van valami. - kiáltott le társainak.
Miután mindhárman felértek, kezükbe vették fegyvereiket, elindultak a sötét folyosón. Taratuff ment elsőnek, majd az elf követte és végül a lovag. Nem sokkal később, hangok ütötték meg füleiket. A folyosó egy hatalmas körcsarnokba torkollott. A csarnok húsz láb széles, és majd ötven láb mély volt, melynek jelenleg a legfelső szintjén álltak. A folyosó a csarnok szélén spirálban kanyarog lefelé, mint egy hatalmas csigalépcső. A falakat óriási portrék díszítik, miden egy-egy mágiahasználó látszik, feltehetően a vezetők és tanárok képei. A folyosót és a lenti részt, oszlopokon elhelyezett izzó rúnák világítottak meg. Odalent, tán húsznál is több alak látszik. Morgurinék már épp azon kezdtek tanakodni, hogy mi is legyen, mikor egy hang a hátuk mögül.
- Kit keresnek az urak?
- Mi a... - morrant fel Taratuff, majd inkább nem fejezte be a mondatot.
Hírtelen fórdúltak hátra mindhárman, meglepett arccal. Nem tudták mikor került oda mögéjük, de az biztos, hogy macskaléptekben tette. Egy tizenéves fiúcska állt ott és tágra nyílt szemekkel nézett fel rájuk, válaszra várva
- Ő... Mi Xelót keressük, már vár minket. - válaszolta Lassyr.
- Hát a rendfőnök Úrra várni kellene, éppen rendkívüli értekezleten van.
- Na és mi van odalent? - kérdezte kíváncsian Taratuff.
- Odalent van az értekezlet. - felelte a fiú. - De ilyenkor tilos oda lemenni. Ha gondolják, megvárhatják az irodájában.
- Az remek volna. - mondta Morgurin.
- Akkor kérem, kövessenek. - majd elindult vissza a sötét folyosón. A csapat pedig követte. Majd mindhármuk megdöbbenésére a járat nem az üres előcsarnokba vezetett, hanem egy széles és hosszú folyosóra. Mindkét oldalán végig szobák sorakoztak, a végén pedig egy lépcső vezetett felfele. A fiúcska megállás nélkül ment előre, fel a lépcsőn majd a lépcső tetején egy szobába. Ha nem akartak lemaradni, szedniük kellett a lábukat. A fiú alacsony termete ellenére, nagyon is gyors volt.
- Kérem, ott foglaljanak helyet amíg Xeló rendfőnök Úr megérkezik és kérem, ne nyúljanak semmihez. - Amilyen gyorsan idefelé jött, épp oly gyorsan tovább is állt.
- Várj, szeretnék kérdezni. - szolt utána Morgurin, de mire utána fordul, már csak a fiú hátát látta eltűnni a lépcsőkanyarban.
- Hát nem volt valami bőbeszédű. - mondta, s nézett a többiekre. Lassyr már a bőrkanapén ült a szoba közepén, amit a fiú mutatott. Taratuff az íróasztalt vizsgálgatta, hogy miféle tárgyak lehetnek egy varázsló asztalán, de betartva a mindent a szemnek, semmit a kéznek szabályt. Morgurin elsétált egy díszes, sok fiókos szekrényke mellett, egyenest az egyetlen ablakig. Kinézve rajta, gyönyörű látvány tárult a szemei elé. Előtte terült el egész Auróra. Lámpások világították meg az utcákat, házakat és tereket. Az emberek, mint apró hangyák igyekeztek otthonaikba, bár még az utcákon is sokan voltak. A lenyugvó nap sugarai már nem világítottak át a magas hegyeken. Ahogy jobban megfigyelte, még az iskolát is látta a főtéren, innen több mérföldnyire és mintha folyamatosan távolabb és távolabb lenne. Érezte, hogy ez így nem stimmel.
- Srácok... itt valami gebasz van. - mondta ideges hangon.
Két társa, gyorsan odasietett az ablakhoz, és Ők is kinéztek.
- Hogy kerül ide egy vulkán? - kérdezte Taratuff.
- Milyen vulkán... ez egy sivatag. - vágta rá Lassyr.
- Szerintem pedig egy távolodó város, de így már nem vagyok benne biztos. - mondta Morgurin. - Ez valami mágia lehet, de vajon miféle?
Amint befejezte, a falak hírtelen megindultak. A szoba szűkülni kezdett. Nem is a falak mozogtak, inkább a szoba zsugorodott. Nem is tudták pontosan megítélni, de nem is volt sok idejük töprengeni rajta. Kiszaladtak a szobából és lefelé kezdtek szaladni a lépcsőn. Hátra pillantva látták, hogy a lépcsőház is folyamatosan zsugorodik mögöttük. A lefelé vezető út már nagyon hosszúra nyúlt, biztosak voltak benne, hogy amennyit felfelé mentek, már rég le kellett volna érniük. Már éppen kezdtek volna pánikba esni, amikor a lépcső alján meglátták az ajtót. Morgurin nekiveselkedett es belökte az ajtót, és mindnyájan kirohantak.
- Huhh... ez meleg volt. - lihegte Lassyr
- Ez meg, mi a fene. - üvöltötte Taratuff.
Nem értették, hogyan, de ismét a szobában találták magukat. A bőrkanapé, az asztal, a fiókos szekrény, minden ott volt a helyén, de legalább már nem zsugorodott a szoba. Az ablakon vöröses fény kezdett bevilágítani. Egyre fényesebb és vörösebb volt. Odasiettek az ablakhoz és kinéztek. A várost látták, lángokban. Kivétel nélkül minden lakóház, fogadó, kocsma és üzlet lángokban állt. Menekülő emberek minden felé. Borzasztó látvány volt. Mindhárman az ajtóhoz szaladtak és lerohantak a lépcsőn. A folyosóra érkeztek, melyen már vastagon gomolygott a füst. A zárt szobaajtók alatt, vékonyka lángnyelvek kukucskáltak ki. Tovább szaladtak, egészen az üres előcsarnokig, ami most tele volt szénné égett emberi testekkel. A lángok már szinte a mennyezetet nyalták. A gomolygó füstben egy keskeny ösvényt pillantottak meg, ami a kijárat felé vezetett. Nem is tétováztak, rohanni kezdtek. Már a terem közepénél járhattak mikor hírtelen egy hatalmas lángoló alak jelent meg mellettük. Nem ember volt, de nem is evilági. Egy majd három méter magas alak, lángoló testtel, hatalmas szárnyakkal, fején szarvakkal. Egy démonikus teremtmény volt. Egy tűzdémon. Megálltak és fegyvert rántottak a démon ellen. Aktiválni akarták a rúnákat a fegyvereiken, de nagy megdöbbenésükre, nem történt semmi. Döbbent arccal néztek egymásra, nem tudták mire vélni a dolgot. A démon bal karjával feléjük csapott. Fegyvereiket védekezésre emelték, de a szörnyeteg láng karja, átsuhant rajtuk és szörnyű fájdalmat hagyott maga után. Testük, amit nem védett ruha, megégett és felhólyagosodott. Érezték, hogy nincs semmi esélyük és a füst is kezd egyre fullasztóbb lenni. Tovább rohantak az ösvényen a kijárat felé. Amint elértek az ajtóhoz, mindhárman nekifeszültek, hogy ki tudják nyitni. A démon utánuk üvöltött, hátborzongató, természetfeletti hangon.
- NINCS MENEKVÉS!
Még jobban nekiveselkedtek az ajtónak, mire az megadta magát és hírtelen kitárult. Odakintről, hatalmas lángtenger áramlott be a terembe és magával sodorta, mindhármukat. Hatalmas fájdalmat éreztek, ahogy a lángok lemarják húsukat a csontjaikról. A lángok megvakították, megsüketítették Őket. Se nem látnak, se nem hallanak semmit, csak a fájdalom maradt. Majd az is megszűnt...
- Uraim, kérnek egy csésze teát? - kérdezte egy férfihang.
Kinyitották szemüket és látták, hogy ott ülnek a toronyszobában a bőrkanapén és egy varázsló néz rájuk kérdően az íróasztal mögül. Még szinte érzik az égett hús szagát és a fullasztó füstöt. Mindhárman áznak saját verítékükben és még mindig zihálnak. Balra-jobbra kapkodják fejüket, testüket tapogatják, nem értik mi a fene folyik itt.
- Kérnek egy csésze teát? - ismételte meg kérdését a férfi.
- Ki a fene maga? - kérdezte idegesen Taratuff.
- Az Én nevem Xeló, Én vagyok Auróra varázslórendjének vezetője. - válaszolta a férfi. - De pár perce már bemutatkoztunk egymásnak.
Morgurin felállt és az ablakhoz rohant. A város békés és csendes volt odakint. Már csak néhány házban égett lámpás. Az utcák már majdnem teljesen üresek voltak, már csak néhány ember lézengett rajtuk.
- Az előbb... az egész város lángokban állt... mindenki halott volt és egy hatalmas lángdémon volt az előtéri csarnokban. - mondta kétségbeesett hangon. A többiek erősen bólogattak.
Xeló kezéből kicsúszott a csésze és az asztalra esett. Darabokra tört, a benne lévő tea, beterítette az asztalt. Felpattant székéből és a fiókos szekrényhez sietett. Kivett az egyik fiókból egy fekete bőrkötésű könyvet, gyorsan fellapozta és a lovaghoz sietett.
- Ezt a démont látták? - kérdezte remegő hangon.
A képen egy hatalmas fekete bőrű, négykarú és pengés farkú démon látszott. Testét, vöröses, feketés lángok borították. Legalább tíz méter magas volt. Félelmetesen nézett ki.
- Nem! Nem ezt!
Xeló lapozott egyet. A következő képen két démon látszott Egy zöld és egy kék pikkelyes, öt méteres szörnyeteg. Leginkább valamiféle eltorzult oroszlánra hasonlítottak. Testüket lángok marták. Úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lettek volna.
- Nem! Nem is ezek voltak - rázta a fejét Morgurin
A varázsló tovább lapozott.
- Ige! Igen! Ez volt az! - Vágta rá hírtelen.
Taratuff és Lassyr, csendben ült tovább a kanapén, nem szerették volna újra látni. Bár, tartottak tőle, hogy ez nem így lesz. A varázsló sóhajtott egyet.
- Ez a démon, Assur! Maloc káoszdémon eljövetelének első hírnöke. Ezek szerint még, nem vagyunk elkésve.
- Elkésve? Honnan? Miről? - kérdezgette Morgurin.
- Arról, hogy megakadályozzuk az eljövetelt. Ha jól tudom már megszereztétek Olsomnak az első rúnakövet!
- Így van, nálunk van.
- Akkor most átadom maguknak a másodikat is. - Xeló odasétált a szekrényhez és kicsit odébb tolta. A szekrény mögött kicsit megbontotta a falat és kihúzott onnan egy kis dobozt. Kinyitott és kivett belőle egy rúnakövet. - Kinél van a másik?
- Nálam van. - felelte Morgurin.
- Akkor ez most legyen Törp Uramnál. - majd odasétált Taratuffhoz és a kezébe adta. - Nagyon fontos, hogy sosem lehet egy kőnél több, ugyanannál az embernél.
- Miért nem? - kérdezte Lassyr kíváncsian.
- Ezek sötét rúnák, a gonosz fegyverei. Egy-egy rúna még nem veszélyes, de ha kettő van egy személynél, felerősödik a hatásuk és képesek befolyásolni a személy gondolkodását, cselekedeteit.
- Hány rúna van összesen? - kérdezett tovább.
- Assurnak három kőre van szüksége, hogy visszatérjen erre a síkra, de sajnos sokkal többet nem tudok mondani. Már vagy ezer éve, hogy száműzték az elsődleges síkról. Illetve egész pontosan húsz nap múlva lesz ezer éve. Sajnos a feljegyzések ez idő alatt eléggé megkoptak, elvesztek vagy tönkrementek. Azt viszont szerencsére még sikerült kiderítenem, hogy hol őrzik a harmadik követ, de nem biztos, hogy örülni fogtok.
- Ne kímélj. - szolt közbe Morgurin.
- Hát jó! A harmadik követ az Elátkozott vidéken őrzi egy öreg pap. Valahol az Elveszett lelkek tava mellett egy erődben.
- Valóban nem örülünk. - dörmögte Taratuff.
- Tudok adni egy térképet, hogy pontosan hol találjátok az erődöt. A pap majd segít nektek az utolsó kővel és biztos vagyok benne, hogy a történetet is jobban ismeri. Adok mellétek három embert, hogy segítsenek az utatokon. Mindhárman egész jól értenek a mágiához, hasznotokra lesznek. Reggel egy szekér fog várni rátok a főtéren. Minden rajta lesz, amire szükségetek lehet az úton. Reggel nyitok nektek egy kaput, de csak az Elátkozott vidék szélére fogom tudni. Onnan már rajtatok múlik. Most mennyetek! A torony földszintjén találtok egy szobát, nyitott ajtóval, ott megalhattok.
A szoba nem túl nagy, de a célnak pont megfelel. Van benne egy szekrény, egy kis asztal két székkel és három ágy. Nem sok gondot fordítottak a kényelemre, tán csak a bakancsukat rúgták le lábukról és fegyvereiket tették ágyaik mellé, majd úgy ahogy voltak, ágynak estek.
Szinte egyszerre ébredtek, ahogy kezdett világosodni, bár a szobának nem volt ablaka. A fény a folyosóról szűrődött be az ajtó alatt. Taratuff nyújtózott egy nagyot, majd odasétált az ajtóhoz, hogy megnézze mi ez a fény. Kinyitotta az ajtót, mellyen azonnal, hatalmas lángok csaptak be a szobába. Taratuff az arcához kapott, hogy védje a tűztől, és hátrálni kezdett. Morgurin és Lassyr is hamar felpattant az ágyból és rögtön fegyvereikért nyúltak, de hiába. Azokat sehol sem találták. A füst is egyre jobban kezdte beborítani a szobát, de a hatalmas lángok miatt, nem volt menekvés. Az ajtóban egy hatalmas fej jelent meg a lángokból. A tűzdémon volt az. Háta mögött egy hatalmas szempárt pillantottak meg, kékes derengésben. Morgurin felismerte a szempárt, de mondani már nem tudott semmit. A tűzdémon berontott a szobába és hatalmas lángtenger követte. Elviselhetetlen forróság és fájdalom, minden lángolt. Szörnyű kiáltások és jajveszékelések közben rogytak össze, miközben a tűz testüket emésztette. A vég közben már csak annyit hallottak túlvilági hangon
- MÁR AZ ENYÉMEK VAGYOK... VÉGETEK... ÉGJETE!