Isteni lak

Valahol a lét határán áll egy hatalmas ósdi kastély. Súlyos szabálytalan kövei több ezer évről sugdosnak, arctalan vízköpői szebb napokról árulkodnak, és a korhadt bejárati ajtón egy rozsdától emésztett fémtábla áll, mire apró betűkkel azt írták: Isteni lak

Az elhagyatottnak látszó épület folyosóin több száz éves vastag por áll szomorúan mutatva azt, hogy rég nem járt erre senki. A bútorok pókhálóból álló burkokban pihennek és belőlük ismeretlen, mély fájdalom dala hallatszik halkan. De a hálószobákban a csend visszhangot ver.

Az északi szárny ebédlőjében elfelejtett isteneket ábrázoló festményeket emészt az idő, de se por, se pókháló nincs itt. Ahogy a déli szárny ebédlőjében sem, de ott régi festmények helyett pár öregember teszi figyelem felkeltővé a helyet.

Nagyon hasonlítanak egymásra, de mégis mások. Folytonosan mozognak, néha ránéznek az asztalon mozgó bolygók valamelyikére, de idejük nagy részében emlékeik irattárában kutatnak nem törődve egymással, se mással.

És mindannyian némán tűrik az idő éles vasfogainak harapásait, mert tudják, hogy nem tehetnek semmit az ellen, hogy egyszer majd a saját híveik is eltűnnek, mint ahogy a többiek hívei, és így majd ők is elfelejtődnek, és portréjuk az északi szárny ebédlőjének egyik falára kerül, a kastély egy újabb díszeként.

Írta: Wolio