Samael Delorien

Játékos: Dorani varázsló

Egy este, eljutottam arra a szintre, hogy már nem akartam többé otthon maradni, a testvéreim árnyékában élni, éreztem, hogy ennél jóval több van bennem. Még az éjszaka összepakoltam és elindultam Doranba, kedvenc lovam hátán. Ekkor lehettem 7 éves. Nem gondoltam bele eléggé, hogy mire vállalkozom, egy magamfajta fiú, egyedül, rengeteg veszélynek volt kitéve. Még fél úton sem járhattam, mikor útonállók támadtak rám és próbáltak kirabolni. Hosszú kilométereken keresztül üldöztek erdőn és pusztán át, mire végül utolértek. Lecibáltak a lovamról és épp az életemet vették volna, mikor az erdőből egy tőr repült ki és vágódott a támadóm vállába. Mire feleszméltem a megepedtségemből, támadóim már elszeleltek és helyettük egy páncélos alak, egy fiatal férfi és egy öregember állt. Az öregember úgy nézett ki, mint a képzeletemben a varázslók, és mint kiderült, az is volt. Felsegítettek a földről, megkérdezték, hogy jól vagyok-e és, hogy egyáltalán mit keresek itt egyedül a dragfa erdő peremén. Mire Én büszkén elmondtam, hogy megszöktem otthonról, hogy nagy varázsló lehessek, mint amilyen álmomban is szoktam lenni. Nem nagyon tudtak ott mit kezdeni velem, magamra sem akartak hagyni, így velük tarthattam Doranba. A varázsló sokat kérdezgetett az álmaimról útközben. Elmeséltem neki, hogy szinte minden alkalommal varázsló voltam és egy démonnal küzdöttem. Sosem lett vége a harcnak, mindig egyenlő a küzdelem és felébredek a vége előtt. Van, amikor egy véres fáról álmodom egy romváros főterén. Érdeklődve hallgatott egész úton, míg beértünk a városba. Rám nézett és mondta, hogy még sosem tett ilyet és elméletileg nem is túl szabályos, de lát bennem valami, még Ő maga sem tudja, hogy mit, de ha akarom, bejuttat tanoncnak az akadémiára. Hogyne akartam volna, minden vágyam az volt és teljesülni látszott. Természetes, hogy igent mondtam.

Öt éves tanulmányaim során kiderült, hogy jó érzékem van a mágiához és a pszihez is. Jobban haladtam, mint a velem egykorú társaim, de lehet csak nekem tűnt úgy. Mesterem az évek alatt rájött álmaim jelentésére. Kiderült, hogy a démon, akivel álmaimban küzdöttem, a bennem rejlő sötétség, egy másik személyiség, ha úgy tetszik. Lényegében az is én vagyok. Mesterem elmondta, hogy ezt a jelenséget úgy hívják, hogy wier, egy faj, ami a lélekben lakozik és idővel átformálja az embert. Ez lehet átok és áldás is és csakis rajtam múlik, hogy miként kezelem. Az évek alatt megtanított, hogyan kezeljem az újonnan szerzett hatalmam és a vele együtt járó vérszomjat. Attól a pillanattól kezdve, hogy megváltoztam, már másképpen tekintettek rám a társaim, akikkel eddig barátok voltunk. Már féltek tőlem és igyekeztek elkerülni és ezt éreztem a tanítókon is. Mesterem mindig támogatott és nyugtatgatott, hogy ez nem az én hibám, Ők a oktalanok.

Elérkezett az idő, hogy Én is megszerezzem a varázsbotom, lelkem harmadik darabját, ki szinten együtt született velem. Ahogy felnőttem, egyre világosabbá vált, hogy az álmaimban látott romváros főterén lévő fán találom a botot, amit keresek és egyre tisztábban éreztem a helyét is. Természetesen nem a dragfa erdőben volt fellelhető, mint társaimé. Onnan sokkal, de sokkal távolabb a Sheral-hegységben egy ősi kyr romvárosban. Szerencsére a mágus tanács számára is ismert hely volt és veszélyessége is. Az útra magam mellé kaptam hét lovagot a vigyázók rendjéből és még a mesterem is elkísért. Nem mondom, hogy könnyű utunk volt. Megszenvedtük kellőképp, de az út nehézsége a botig, a magas rendeltetésre utalt. Miután beértünk a városba, már pontosan ismertem az utat a fáig. Kisebb harc után el is értük azt. Felmásztam a fára és lemetszettem a nekem rendeltetett ágat, éreztem, hogy kiteljesültem. Hazaérve a rituálénak megfelelően magamnál tartottam a botomat egy teljes évig és eközben saját ízlésem szerint faragtam, műveltem Őt.

Egy évvel később, átestem a beavatáson és attól a perctől kezdve, én is teljes értékű varázslónak számítottam. Mesterem büszke volt rám és persze Én is magamra. Egy álom vált valóra. Vérszomjam felett viszont még mindig nem tudtam teljesen uralkodni. Mesterem igyekezett kordában tartani, de Ő is érezte, hogy nem sokáig fogom már beérni álatok vérével. Igyekezett megoldást találni de, már a tanács is nyugtalankodott emiatt. Ők valamiért bajt éreztek velem kapcsolatba, de mesterem meggyőzte Őket, hogy adjanak egy esélyt. Idővel kitanultam a pszinek egy magasabb iskolaformáját is, a Siopa tanait. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra. Mások szerint viszont már túl nagy hatalom kezd a birtokomba lenni, ami aggodalomra adott okot. Mesterem hírtelen betegsége és még váratlanabb halála nagyon lesújtott. Ha jól emlékszem elkeseredettségemnek két, három falusi látta kárát. Ezek után már biztos, hogy nem volt ott többé maradásom. Bejelentettem, hogy egy ősi ereklye felkutatására indulok és még a tanács válasza előtt, éjszaka el is hagytam Doran városát. Azóta sem tudom, hogy a tanács hogyan döntött. Beletörődtek távozásomba és örültek az öngyilkos küldetésnek tűnő vállalkozásomnak, vagy esetleg az óta is vadásznak rám.

Az elmúlt éveket kalandozóként töltöttem, furábbnál furább csapatokkal hozott össze a sors, de mindig helyt álltam. Képességeimet tovább fejlesztettem, harcot tanultam és wier mágiámat is egyre ügyesebben használtam. Szolgáltam urakat mágiámmal, persze csak amíg hasznom is volt belőle, de sosem maradtam egy helyen túl sokáig. Történt egyszer, hogy a sors, hozzám hasonlókkal hozott össze, wierekkel. Most találkoztam először másik fajtám bélivel és nem is csak egyel. Attól a pertől, együtt járjuk Ynev tájait és vetjük vele magunkat, minden féle veszedelembe.

Játékos: Lassir